Dédapai örökség az erdő mélyén
Kenyhercz Kinga, az ACG PR-vezetője nem hétköznapi örökséget tudhat magáénak - 50 év után sikerült csak felfedeznie, egy erdő mélyén. A Recharge-ban most elmeséli, hogyan bukkant rá.
A mindennapos feszültség levezetésében a napi 20 km biciklizés sokat segít. Az idei 100 filmes kihívásom is sokat segít. A nagy beszélgetések a növényeimmel ugyancsak sokat segítenek. Az, hogy jövőre megduplázom az idén letekert kilométereket, reméljük, szintén segíteni fog, ahogy az is, hogy a 100 filmet minden idők 500 legjobb albumára cserélem majd. De, ami igazán kikapcsol, az a hegyekben töltött idő.
Vidéki lány vagyok. A hegyek között érzem jól magam. A teljes kikapcsolódáshoz szükségem van csendre, békére és nyugalomra: akkor vagyok igazán boldog, ha karnyújtásnyira van tőlem egy erdő.
A vírus sajnos újraírta az idei terveimet: nem töltöttem hosszú hétvégéket a Magas-Tátrában, nem látogattam meg egy vonatos roadtrip végén a Kebnekaise-t, sőt a toszkán vidéken sem pihentem. Majd jövőre.
Cserébe viszont elvonultam a szüleimhez karanténba 3 hónapra – a Zemplénbe, egy 300 fős faluba. Kertészkedtem, olvasgattam a friss levegőn, hallgattam a csendet, semmittettem, kirándultam. Ez már önmagában, a történetben meghúzódó kincskereső szál nélkül is elég lehetne a feltöltődéshez.
A dédapám erdész volt. Mindig mesélték, hogy van róla elnevezve egy erdei kút valahol a környékbeli hegyekben, de senki sem tudta megmondani, hogy pontosan hol. Pici korom óta jártuk az erdőt, reménykedve, hogy egyszer majd rábukkanunk, de úgy tűnt, 50 év alatt teljes feledésbe merült a Kenyhercz-kút holléte.
Azt sejtettük, hogy merre van, de a pontos helyre nem akadtunk rá, hiába az évtizedes keresés. Tavasszal azonban – éppen az önkéntes elvonulásom kezdete után – édesapám véletlenül talált egy régóta a szekrény tetején porosodó erdészeti térképet az irodájában, ami jelöli a kutat. (Később kiderült, hogy a dédapám bejegyeztette a helyet, így hivatalosan is az ő nevét viseli.)
A térkép nem hazudott: egy néhány kilométeres túra után felfedeztünk egy kisebb, vizes huplit az erdőben néhány tájidegen kővel körülvéve.
Azóta többször visszatértünk a kúthoz, amit az elmúlt 50 év alatt befedett az erdő, hogy az elsőre kiapadtnak tűnt forrást kitakarítsuk és felfrissítsük. A dédapám által odahordott kövekből és néhány darab fából egyelőre egy jelzésértékű kis építmény jelzi, hogy valami fontos (az örökségem!) áll az erdő közepén. A folyamatos takarításnak köszönhetően ma már folyamatos a vízutánpótlás, és kristálytiszta víz áll a kútgödörben.
De a projekt itt nem ért véget itt. Nagy terveink vannak még: újraépítjük a kút testét, kap tetőt és egy táblát, illetve a megfáradt túrázók egy padon pihenhetnek majd meg mellette.
Én mostanában így kapcsolódom ki.
Ő a dédapám, Kenyhercz József. Elképesztően büszke vagyok, hogy ilyen örökséget hagyott rám.
